Wass Albert

Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.

Üzenet haza

Üzenem haza, az otthoni hegyeknek:
A csillagok járása vátlozó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esõnek, hónak, fellegeknek,
És nincs ború örökkévaló.
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
Ha sáska járja is le a vetést,
Ha vakond túrja is a göröngyöt,
A világ fölött örök a rend
És nem vész magja a nemes gabonának,
De híre sem lesz egykor a csalánnak,
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem az erdõnek, ne féljen,
Ha csattog is a baltások hada,,
Mert erõsebb a baltánál a fal
És vérzõ csonkról virradó tavaszon
Újra erdõ sarjad gyõzedelmesen.
És mindig lesznek fák, amikor a rozsda
A gyilkos vasat már rég fölfalta,
S a sújtó kéz is szent jóvátétel
Hasznos anyaggá vált a föld alatt ...
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
Ha egyenlõvé teszik is a földel,
Nemzedékek örségváltásain
Jönnek majd újra boldog építõk,
És kiássák a fundamentumot,
S az erkölcs õsi, hófehér kövére
Emelnek falat, tetõt, templomot!
Jön ezer Kõmûves Kelemen,
Ki nem hamuval és emberi vérrel
Köti meg a békesség falát,
De szentelt vízzel és búzakenyérrel,
És épít régi kövekbõl új hazát!
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
A fundamentum Istentõl való.
És Istentõl való az akarat,
Mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

És üzenem régi barátaimnak,
Akik megtagadják ma a nevemet,
Hogy fordul egyet újra a kerék
És én akkor újra barátjuk leszek.
S nem lesz bosszú, gyûlölet, harag,
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk...
S leszünk egy cél és egy akarat.
És üzenem mindenkinek,
Testvérnek, rokonnak, idegennek,
Gonosznak, jónak, hûségesnek, alávalónak,
Annak akit a fájás ûz, és annak,
Akihez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok...
A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.

MARADNAK AZ IGAZAK ÉS A JÓK!
A tiszták és a békességesek,
Erdõk, hegyek, tavak és emberek!
Jól gondolja meg ki mit cselekszik.
Lyukasztják már fenn az égben a rostát,
És a csillagok tengelyét olajozzák
Szorgalmasan az angyalok.
És leszen csillagfordulás megint:
És miként hírdeti a Biblia:
Megméretnek az emberek...
Ki mint vet azonképpen arat.
Mert elfut a víz, csak a kõ marad,
A kõ marad!

Erdélyi hitvallás

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

 Magyar cirkusz

Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

Emlékezés egy régi márciusra

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.

Sarjadó gyepen az iskola

glédában állt, mint még soha

Valaki a Talpra Magyart szavalta.

Aztán a tanító beszélt a szabadságról.

Hallgatta a sok parasztgyerek,

oldalt a jegyző, meg a pap

s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,

vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.

S a tanító lelkesen magyarázta,

hogy mi is történt

ezelőtt sok, nagyon sok évvel.

Hősökről beszélt és csatákról

s arról, hogy miként folyt a vér,

amikor annyi ember meghalt

valamiért.

A többiek hallgatták némán.

Hitték is, nem is, a mesét.

Öreg volt már a múlt. Setét

s bizonytalan ködök takarták.

S egyszerre csak egy kisgyerek

hangosan megszólalt hátul:

"Édesanyám! Mi a szabadság?"

A tanítóban elakadt a szó.

Odanéztek mindannyian.

Az asszony pedig felsóhajtott

és azt felelte:

"Amikor hazajönnek a katonák, fiam."

Ó, hóvirágos régi Március...!

Azóta mennyi vér ömlött megint,

s részeg torokkal hányszor ordították

közénk a véres jelszót, hogy "szabadság!"

Voltunk azóta hősök, mi magunk is.

Hősök, pribékek, árulók, gazok,

honmentők és hazátlanok,

voltunk minden, amit csak akartak

a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta

propagandás vad próféciával

és mind a négyszer más zászló alatt!

És mind a négyszer esküdtek reá,

hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?

Szónokló, híres emberek!

Élők s holtak mind ezt akarták...?

S mi lesz, ha majd egy szép napon

megkérdezi egy kisgyerek:

"Édesapám, mi a szabadság...?"

Ó, hóvirágos régi Március...

Talán sóhajtunk egyet mi is akkor

és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,

szabadság az, ha majd

hazatérhetünk mindannyian.

(Bajorerdő, 1947)