Minden idõk legszebb karácsonya
Írta: Szemerei Eszter és Zsíros András

(ZOLIKA és LACI, a két gyerek APJUKKAL karácsonyfát díszít. A magnóból karácsonyi zene hallatszik. A család szótlanul díszíti a fát, belemerülnek a munkába és a zene hangulatába. Legfeljebb halkan dudorásznak. Komorak, egyikük sem mosolyog. Egyszer csak Zolika leejt egy üveggömböt, ami ripityára törik.)

APA: Zolika, azt a bánatos jóreggelit annak a lukas markodnak, oda figyelj, fiam! Még egy ilyen, és mehetsz a konyhába anyádnak segíteni!

(Zolika megszeppenve folytja magába a sírást. Lassan lenyeli a gombócot a torkából, és óvatosan összeszedi a cserepeket. Beszórja a kukába, aztán remegõ kézzel tenné fel a következõ üveggömböt, de azt is leejti.)

APA: Na jól van, köszönjük, Zolika, mára ennyi elég lesz a segítségbõl! Húzzál ki a konyhába!

(Zolika anélkül, hogy most is felszedné a cserepeket, sarkon fordul, és szipogva kivonul. APA és Laci szótlanul folytatják a díszítést.)

LACI: Te, apa!

APA: Mi van?

LACI: A karácsony ugye a szeretet ünnepe?

APA: Igen. És?

(Laci nem válaszol, csak néz az apjára szótlanul, várakozva. Apa észreveszi a nézést, leesik neki a kritika.)

APA: Na jól van, tunjél ki te is a konyhába, úgy látom, te is csak rontod itt a levegõt!

(Laci látványosan bevágja a dobozba a díszt, ami a kezében volt, és sértõdötten kivonul. APA tovább díszíti a fát, próbál úgy tenni, mint akit egyáltalán nem zavarnak a történtek, de akkor is látszik, hogy lelkiismeret-furdalása van. Egyre idegesebben díszít, míg aztán õ is leejti az egyik díszt.)

APA: Affene hogy egye meg! Hát nem igaz, hogy egy nyugodt karácsonya nem lehet az embernek!

(ANYA jön be, kissé haragos.)

ANYA: Már megint mi ez a balhé, mi?

APA: Ne kezdd még te is!

ANYA: A srácok azt mondták, hogy kizavartad õket.

APA: Tényleg? Azt nem mondták, hogy nem lehet miattuk haladni? Itt szöszölünk reggel óta. Már egy órája kész kéne lennünk ezzel a sz...

(Anya befogja APA száját.)

ANYA: Ide figyelj! Hajnal óta mást se hallok, csak az örökös morgásodat. Ha nem hagyod ezt abba rögtön, esküszöm, én zavarlak ki téged a konyhába!

APA: Tessék, én el is mehetek!

(Felborítja a dobozt, amibõl szanaszét gurulnak a díszek. Kiviharzik. Kintrõl hallatszik: )

APA: Boldog karácsonyt!

***

(Ókori Róma, szaturnália ünnepe. Gazdagon terített asztalnál ül NÉGY ÚR, az asztal körül HÁROM SZOLGA tüsténkedik. Lantszó hallatszik. Az urak nevetgélnek. APA jön.)

APA: Érdekel is engem ez az egész karácsonyi õrület!

ÚR #1: Na végre, Julius, hol késtél ilyen sokáig? Elkezdtük nélküled!

(APA felocsúdik, körülnéz, majd maga mögé pillant, keresi, hogy kihez szóltak.)

APA: Hozzám beszél?

(Az urak nevetnek.)

ÚR #2: Mi az, talán most ébredtél, Julius? Kissé zavartnak tünsz!

(APA zavartan forgolódik.)

APA: Mi? Kik maguk? Hol vagyok?

ÚR #1: Na gyere, ülj le, barátom, úgy látom, valami ital elvette az eszedet: hát tölts rá gyorsan!

(Italt tölt neki, majd átnyújtja és koccintásra int.)

ÚR #1: Az istenekre!

(APA nem iszik, visszateszi a poharat az asztalra.)

APA: Nézzék, elnézést, de attól tartok, összetévesztenek valakivel. Nekem mennem kell. Viszlát!

ÚR #3: Azt már nem, kedves barátom! A tavalyi szaturnálián is rútul átejtettél bennünket a tréfáiddal, most nem teszel lóvá minket! Itt maradsz velünk, amíg még étel van az asztalon! Együtt adjunk hálát Szaturnusznak a bõséges termésért!

ÚR #4: Na meg ezekért a derék szolgákért! Egész Rómában nem találni hozzájuk foghatót!

ÚR #2: Így igaz! Fõleg ez itt! Hé paraszt!

(A megszólított SZOLGA görnyedve megáll az uraság elõtt, fel sem mer nézni rá.)

ÚR #2: Milyen áron vétettél meg?

SZOLGA: Húsz aranyon, felséges úr!

(Az uraság pénzes zsákot vesz elõ.)

ÚR #2: No, amiért ilyen derekasan dolgoztál, nesze, váltsd meg a szabadságodat!

(A SZOLGA elveszi a pénzt, és nagy hévvel leborul az uraság lábához.)

SZOLGA: Ó, köszönöm uram, köszönöm, köszönöm! Legyenek olyan kegyesek hozzád az istenek, mint amilyen kegyes te voltál haszontalan szolgáddal!

ÚR #2: Na jól van, eredj!

(A SZOLGA hajlongva kihátrál, aztán elfut boldogan. Az uraság a többi szolgához szól.)

ÚR #2: Na látjátok, én vagyok a ti megváltótok. Nem kell nektek mindenféle messiásra várakoznotok. Ha jól dolgoztok, tõlem hamarabb megkapjátok a szabadságotokat!

(Az urak nevetnek, jó a hangulat. APA csak bámul kerek szemekkel.)

ÚR #1: Julius, mit gondolsz te errõl a messiásról?

(APA felocsúdik.)

APA: Mi? Hogy mit gondolok Jézusról?

(Hirtelen csend lesz, a zene is abbamarad. Az urak furcsán bámulnak.)

ÚR #4: Hogy kirõl? Milyen Jézus?

(APA rettentõ zavarba jön. Feláll a székrõl, de majdnem hanyatt esik.)

APA: Nézzék, én nem tudom, kik maguk, és hogy mi ez az egész, de nekem mennem kell. Minden jót!

(Sietve hátrál és elszalad. Az uraságok bambán összebámulnak, majd mindenki feláll és kimegy.)

***

(Hanukka Betlehemben, Krisztus születésekor. APA bejön jobbról, és zavartan körülnéz. Hátán batyut cipel, mikor ezt észreveszi, értetlenül ledobja a földre, végignéz magán és látja, hogy régi, koszos ruhák vannak rajta. Az égen egy vakítóan fényes csillag van, és rájön, hogy egy városka szélén áll. Elindul, a batyut a földön hagyja, majd bekopogtat az elsõ házba, hogy megtudja, mi is történik. Az a ház egy kocsma, a KOCSMÁROS nyit ajtót)

KOCSMÁROS: Azt hittem, már ide sem érsz!

APA: Tessék?

KOCSMÁROS: (elvigyorodik) Mi van veled, Joél? Csak nem megtámadott egy oroszlán az úton?

APA: (ijedten körbetekint) Egy micsoda?

KOCSMÁROS: Tudod, nagy, vad állat.

APA: (flegmán) Igen, tudom, hogy mi az az oroszlán.

KOCSMÁROS: Hogy felvágták a nyelved! Most, hogy már nem laksz velünk, még nem jelenti azt, hogy nem kell tiszteletet tanúsítanod a nevelõiddel szemben!

APA: Kikkel szemben?

(A KOCSÁROS kezével lekever egy kisebb ütést APA tarkójára, de rögtön felszisszen)

KOCSMÁROS: Na nem? a mai napot szenteld meg! Ma van a fény ünnepe, és nem engedem, hogy elrontsd! (nagy levegõt vesz, és kicsivel hangosabban folytatja) Beletörõdtem, hogy nem tudsz minket édes szüleidként tisztelni; elfogadtam, hogy felmarkoltad az örökséged és faképnél hagytál; de nem turöm el, hogy az Úr ünnepét a sárba taposd, megértetted, Joél?

(megragadja APA ruháját, majd ellöki magától "nevelt fiát")

APA: M-megértettem? ö? apám.

KOCSMÁROS: Helyes. (kinyújtja a kezeit, és kérdõn néz Apára) Akkor?

APA: M-mi van?

KOCSMÁROS: Hol van?

APA: Mi?

KOCSMÁROS: Hát a menóra.

APA: A-a-a? menóra? (nyel egyet)

KOCSMÁROS: Igen, az. Megbeszéltük, hogy mivel tavaly valaki ellopta innét a fogadóból, ebben az évben te hozol magaddal egyet Hanukka ünnepére.

APA: Ja, hogy a-a? menóra! Az? elveszett.

(A KOCSMÁROS szájáról lehervad a vigyor, és haragra gerjed.)

KOCSMÁROS: Mi az, hogy elveszett?

APA: Én? nem tudtam megjegyezni, hogy kellett, és?

KOCSMÁROS: (kiabálva) Te ostoba kölyök! A népszámlálásra özönlöttek az emberek! A vacsora sem volt elég az összes vendégnek! Még egy terhes nõt és a férjét sem tudtam befogadni, mert neked tartogattam egy szobát! Nem hiszem el, hogy ennyire nem számít neked semmit a család! Tünj innét! Takarodj! Menj abba a koszos istállóba, ahol az a szegény teremtés is meghúzta magát! Nem vagy többé a fiam!

(A KOCSMÁROS megfordul, becsapja az ajtót és elmegy. APA ott áll egyedül, és felnéz a csillagra.)

APA: A fény és a szeretet ünnepe, mi?

(Szomorúan elindul, motyog magában, míg egy rétre nem ér.)

APA: Istállóba? Persze? azt mégsem lehet. Majd meghúzom magam valahol? egy barlangban? vagy odúban? vagy egy pincében. Igazán ünnepi hangulat!

(Kiér a rétre, ahol HÁROM PÁSZTOR ül. Ezek érdeklõdve figyelik, de õ nem veszi észre õket.)

APA: Vagy esetleg?

PÁSZTOR #1: (közbevág) Mi bánt, fiam?

APA: (felkapja a fejét, és a pásztorokra néz) Oh, elnézést? észre sem vettem magukat.

PÁSZTOR #2: (mosolyogva) Talán, mert valami annyira nyomja a szíved, hogy azt sem vennéd észre, ha egy skorpió mászna a sarudon.

APA: (ijedten lenéz a lábára, de nincs ott semmi) Valami olyasmi?

PÁSZTOR #1: Mi a baj?

APA: Én csak? most szúrtam el egy másik ember életét.

PÁSZTOR #3: Ne légy túl szigorú magadhoz.

APA: Tudják? Nem tudom, mi történik velem. Egyik pillanatról a másikra csak azt kérdezem magamtól, hogy kerültem ide, és mi ez az egész, de nem kapok választ. Mások helyébe kerülök, és?

PÁSZTOR #2: Maga csak kifáradt, öhm? mi is a neve?

APA: Errõl beszélek. Nem tudom, ki vagyok!

PÁSZTOR #1: Ha ez megnyugtatja, ezen a világon egyetlen ember sincs, aki pontosan tudná, hogy ki õ valójában.

APA: Lehet, hogy igaza van. De ezt a szegény Joélt, vagyis? engem? kitagadtak. (szomorúan és gúnyosan) Lám, a szeretet ünnepe van.

PÁSZTOR #2: Ha szeretne, velünk vacsorázhat. Itt maradhat estére.

PÁSZTOR #3: Így van, nem ülhet egyedül! Legalább ma nem.

APA: Kedves önöktõl.

(leül a pásztorok közé)

PÁSZTOR #1: Kér egy kis sajtot?

APA: Igen, köszönöm.

(elveszi a sajtot, és elkezdi enni)

PÁSZTOR #2: Ha nem tévedek, ön most elhagyatottan érzi magát.

APA: Hát? nem tévedett.

PÁSZTOR #2: Mert hadd mondjak magának valamit errõl az estérõl: ünnep. Méghozzá a szeretet ünnepe. És ha maga nem is érzi úgy, hogy szeretik, ettõl még biztos van Valaki (az égre pillant) aki magával van.

APA: De miért nem érzem? Hiába van valaki, akit nem látok! Miért nem segít senki, aki itt él?

PÁSZTOR #3: Akár hiszi, akár nem, Õ (az égre néz) is itt él. Közöttünk.

PÁSZTOR #1: És sokkal többet segít magának, mint gondolná.

PÁSZTOR #2: Annyival többet, hogy el sem tudja képzelni?

(Pásztorok lefekszenek aludni. APA még ül egy kicsit, az égre néz, majd õ is elalszik. Pásztorok kimennek.)

***

(Szent Benedek kolostor, 1200-1300, éjféli mise. APA felébred. Egy réten van, de már este. A pásztorok nincsenek sehol, csak egy szerzetes ruha van a földön. Felveszi, és elindul. Kimegy balra. SZERZETESEK bevonulnak középen. Leülnek a padokba vagy székekre, és az APÁT az oltárnál imádkozik. Gregorián dallamok hangoznak el.)

APÁT: ...és segíts nekünk, hogy mindig neked tetszõ életet éljünk! Hogy minden vagyonunkkal a rászorulókat támogassuk, és építsük egyházadat! Köszönjük, hogy elküldted Szent Fiadat értünk, és megóvsz minket minden napon! Ámen.

SZERZETESEK: Ámen.

(Felállnak, és kivonulnak a templomból. Mikor visszajönnek, gregoriánt énekelnek, és leülnek egy hosszú, megterített asztal köré. Elkezdenek enni, és közben mindenki beszélget.)

SZERZETES #1: Mennyei illatok!

SZERZETES #2: Igen! Mit gondoltok: szerintetek is idén beszélt legszebben az apát?

SZERZETES #3: (szájában egy-két falattal) Jaj, az a hasonlat a sassal!

SZERZETES #2: Fogadni mernék, hogy az áldást maga az Úr súgta neki!

SZERZETES #4: Nem hinném. Nyújtsd erre a szarvasgombát!

SZERZETES #1: És, hogy a szegényeknek adni kell! Teljesen igaza van! Mit gondoltok, ne menjünk el családokat meglátogatni?

(KOLDUS bejön balról, és leül a kapu elé.)

SZERZETES #2: Igaz, hogy adni kell a szegényeknek, de az nem a mi dolgunk. Azok a papok, akik nem vonultak kolostorba, pontosan azért vannak, hogy a szegényeknek adjanak, mi pedig azért, hogy az Úrnak szolgáljunk.

SZERZETES #5: Adjátok erre a gesztenyés libamájat!

SZERZETES #3: Így igaz. Mi is lehettünk volna olyan papok, akik a világi népet oktatják, de mi a nehezebbik életet választottuk, és ezért - bár néha restellem - büszke vagyok.

SZERZETES #1: Pontosan. Az apát beszéde pedig arra buzdít minket, hogy a világi embereket tanító papok munkájáért imádkozva segítsük õket, és így rajtuk keresztül a szegényeket. Hisz nekünk nincs semmink, amivel segíthetnénk rajtuk!

SZERZETES #3: Teljesen igazad van. Ide tudnátok adni a pulykát?

(Kisebb csend.)

SZERZETES #5: Nem tudjátok, hol van Jacques atya?

(Nem szól senki semmit, csak megvonják a vállukat. APA jön középrõl és elér a kapuhoz. Kint ül a koldus. APA ránéz, megáll, majd benyit a kolostorba. Bent a szerzetesek felnéznek a vacsorájukból, egy pillanatra csend lesz, majd az egyik szerzetes szólal meg.)

SZERZETES #1: Csakhogy végre itt vagy, Jacques atya! Már azt hittük, nem is fogod megkóstolni ezt a mennyei lakomát!

SZERZETES #4: Ülj le közénk! Hol jártál?

APA: (magához motyog) Tessék, most már Jacques atya vagyok?

SZERZETES #2: Nem voltál az éjféli misén. Hiányoltunk.

APA: Hát? el kellett mennem? ö? adakozni a szegényeknek.

(Hirtelen mindenki elhallgat, és néma csend lesz. Mindenki Apára néz. Kis idõ után valaki megszólal.)

SZERZETES #3: Ez szép gesztus volt tõled. De tudod, hogy az nem a mi dolgunk?

SZERZETES #1: Így van! Az a papok dolga, nem a szerzeteseké.

APA: (lesüti a szemét szégyenében) Lehet, de? úgy éreztem, hogy? mégis adnom kell? végtére is?

SZERZETES #5: Végtére is karácsony van! Megértünk. Talán többet tettél, mint mi, akik a misén ültünk. Adjatok erre egy kis halat Jacques atyának!

(A lakoma folytatódik, mire a koldus kint feláll, botjára támaszkodik, megrázza a fejét, és csak annyit mond?)

KOLDUS: Reménytelen? (Mindenki kimegy.)

***

(1492, Amerika felfedezése. KOLUMBUSZ és TÁRSAI a tüz körül ülnek. HÁROM BENNSZÜLÖTT tõlük kicsit távolabb áll. APA bejön jobbról, és kicsit távolabb a tuztõl megáll egy fa mellett, ahonnét jól lát és hall mindent és mindenkit.)

KOLUMBUSZ: El sem merem gondolni, mit fõzhetett otthon a feleségem.

ARISZTID: Ugyan már, Kolumbusz úr! Itt vagyunk! Az Új Világban! Mit akarhat ennél többet? Egészségesek vagyunk, és mindent megkapunk ezektõl a? hogyan is nevezte el ezeket a rézbõrueket?

KOLUMBUSZ: Indiánok, Arisztid. Tudja, annak a tiszteletére, hogy Indiába indultunk.

ARISZTID: Igen, már emlékszem.

EURÓPAI #1: Nem éheztek meg ebben a csevegésben, uraim?

EURÓPAI #2: Én már nemsokára az éhhalál martalékává válok, így ha megbocsátják?

(elindul a bennszülöttek felé, de Kolumbusz közbeszól)

KOLUMBUSZ: Már elnézést! Megvárjuk Giuliot! Nélküle nem kezdjük el a karácsonyi lakomát.

(Európai #2 duzzogva visszaül a helyére.)

KOLUMBUSZ: Addig meséljen Arisztid, hogyan is keveredett bele abba a szörnyu félreértésbe, amirõl a múltkor mesélt nekem?

(Halkan tovább beszélnek, magyaráznak, miközben a bennszülöttek is csüggedten megszólalnak egymás között.)

BENNSZÜLÖTT #1: Azt hittem, ha lejönnek az egekbõl az istenek, segíteni fognak nekünk. De nem!

BENNSZÜLÖTT #2: Õk csak kínoznak bennünket. Nem megszabadítanak!

BENNSZÜLÖTT #3: Én úgy képzeltem, az égbõl szállnak alá, megbékítik törzseinket, gazdaggá tesznek mindenkit és elhívnak minket egy jobb életre.

BENNSZÜLÖTT #1: Szerintem mind így gondoltuk.

BENNSZÜLÖTT #2: Miért kell szolgálnunk nekik? Õk olyanok, mint mi! Csak fényes ruhájuk van és villámló fegyvereik, de mi több annál? Olyanok, mintha õk is emberek lennének.

BENNSZÜLÖTT #1: Csak csendesen! Ha mégsem azok? Meghallják és megölnek!

BENNSZÜLÖTT #3: Kegyetlen sors jutott nekünk. Miért nem küld az ég jobb idõt? Jobb isteneket? Valakit, aki megment?

BENNSZÜLÖTT #2: Nem tehet senki semmit.

BENNSZÜLÖTT #3: De miért nem jön el egy nagyobb megváltó? Aki jó, és nem a vesztünket akarja!

BENNSZÜLÖTT #1: (megcsóválja a fejét) Nem tudom.

(Csend. APA elgondolkozik a hallottakon, majd felpillant, mert valaki szól.)

KOLUMBUSZ: Giulio! Gyere ide! Elkezdjük a karácsonyi lakomát!

(APA körülnéz, hogy kit hívnak, majd miután rájön, hogy õ most Giulio, odamegy és leül Kolumbusz egyik oldalára. Kolumbusz tapsol, majd megszólal.)

KOLUMBUSZ: Vacsorát!

(A bennszülöttek elindulnak tálcákkal, és lepakolják eléjük az ételeket, de az egyik ügyetlen, és Arisztidre borítja az egészet.)

ARISZTID: Ördög és pokol! (felpattan, és idegesen Bennszülött #1-re néz) Nem tudsz vigyázni?

KOLUMBUSZ: Arisztid, hagyd!

ARISZTID: Nem, Kolumbusz úr! Meg fogja kapni, amit érdemel! (felemeli a kezét)

EURÓPAI #1: Ugyan, Arisztid!

(Apa feláll, és megragadja Arisztid karját)

Apa: Hagyja! Hát nem hallotta, hogy õk is Jézusról beszéltek?

(Arisztid zavartan néz rá, majd leereszti a kezét. Szereplõk kivonulnak.)

***

(II. világháború, egy város ostroma. NÉHÁNY EMBER egy pincében összezsúfolva kuporog. Távoli puskaropogások hallatszanak. APA jön. Bomba zuhanása hallatszik, majd iszonyatos robaj: valahol a közelben csapódott be. APA megrémül, menekülési útvonalat keres.)

FÉRFI: Pszt! Ide! Gyorsan!

(APA meglátja a pincét, gyorsan bebújik hozzájuk. Még szukebb lesz a hely.)

FÉRFI: Mit keres maga az utcán? Honnan jött?

(APA rémült, zavart, nem tudja, mi van.)

APA: Én?

FÉRFI: Na jól van, nyugodjon meg, itt nem esik baja.

APA: Köszönöm.

(APA valakinek a lábára lép.)

FIÚ: Aúú!?

APA: Jaj, ne haragudj!

(Kínos csend.)

APA: (zavartan) Kicsit... szuk itt a hely...

(Kínos csend.)

APA: Talán jobb lesz, ha én inkább máshol keresek menedéket.

(Még kínosabb csend.)

FÉRFI: És hová akar menni? Nincs hova mennie. Együtt kell maradnia velünk. Majd meghúzzuk magunkat. Különben is: karácsony este van. Vegyük úgy, hogy most ez a karácsonyi ajándékunk egymásnak. Hogy közel engedjük magunkhoz a másikat.

(APA meghatottan elmosolyodik. Elalszanak, APA utoljára. Amikor APA is elaludt, a többiek felállnak és kimennek.)

***

(Újra otthon. Bejön ZOLIKA és LACI, és díszíteni kezdik a karácsonyfát. APA felébred, és nem hisz a szemének. Megdörzsöli, de akkor is azt látja, hogy hazaért. Boldogan megy oda a karácsonyfához, és szótlanul õ is díszíteni kezdi. Bele is feledkezik hamar. Egyszer csak ZOLIKA leejt egy üveggömböt, ami ripityára törik.)

APA: Zolika, azt a...

(APA keze megáll a levegõben. Nyel egyet.)

APA: ...díszt már úgyis ki akartam dobni. Nem is volt olyan szép. Hagyjad, majd én összeseprem.

ZOLIKA: Ne haragudj...

APA: Semmi baj, Zolika. Nem a díszek fontosak.

(Átkarolja a fiú vállát.)

APA: Tudod, a karácsonyfa igazi díszei? azok mi vagyunk! Úgyhogy akár össze is törhetnénk mindet: az a fontos, hogy egymást össze ne törjük!

LACI: Apa! A karácsony ugye a szeretet ünnepe?

APA: Igen, fiam. Nem is akármilyen szereteté! (szünet) Gyertek, megnézzük, tudunk-e valamit segíteni Anyának a konyhában!